Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SEUSO-REJTÉLY: MEGSZÓLAL A KORONATANÚ (III.)

2007.12.31

SEUSO-REJTÉLY: MEGSZÓLAL A KORONATANÚ (III.)

Cikksorozatunkban tovább folytatja történetét informátorunk, Katalin asszony a Seuso-kincsekrõl. Elmeséli a kincsvadász üzleti próbálkozását az orosz katonákkal, majd arról beszél, hogyan szakadt meg kapcsolata az ezüstedények megtalálójával. Megtudtuk, egy ismert régészt is foglalkoztatott a Seuso-rejtély megfejtése.


Mint elõzõ lapszámainkban megírtuk (2004/18., 19.), Katalin asszony 1976-ban egy táci családnál ismerkedett meg Sümegh Józseffel, aki egy régi kancsót akart neki eladni. A bizniszbõl nem lett semmi, interjúalanyunk mégis belecsöppent a kincskalandba. Elõször bõröndökben fuvarozta a szimpla régiségnek hitt mûkincseket. Megtalálójuk abba is beavatta, hogy bizonyos „elõtanulmányok” után fémkeresõvel kutatta a környéket. A keresés közben egy helyen beszakadt alatta a talaj, s egy alagútrendszerre bukkant, ahol súlyos edényekkel és apróbb tárgyakkal zsúfolt ládákat talált.

Orosz kapcsolat

– A következõ alkalommal –, ami lehetett egy vagy két hét múlva is – a polgárdi ipartelepeken, a bányánál találkoztunk – folytatta visszaemlékezését az asszony. – A keverõtelep melletti mûútnál az ott dolgozó sofõrökkel beszélgettem. Egyszer csak látom, integetve, lélekszakadva jön felém a Jóska. Megjegyzem, a találkozásainkat próbáltam mellõzni, mert a kinézete miatt cukkoltak vele a kollégák: „Itt az udvarlód, a szépséged!” – meg ehhez hasonlókat mondtak. „Mi van már megint?” – kérdezte a taxisnõ. Mire Sümegh kissé akadozó szavakkal arra kérte, üljenek be a kocsiba. A közeli Somlyó felé haladtak, ahol az oroszok által épített katonai út is vezetett, s itt-ott hobbikertek is voltak. Miután egy helyen megálltak az autóval, Katalin ismét feltette a kérdést: „Mondd, mi van?” Utasa már láthatóan nyugodtabb volt, és a következõket újságolta el: „Képzeld, a ruszkikkal volt egy üzletem. Lehet, hogy hülyének néztek. De mondd meg… Ugye, nagyon okos voltam?” „Attól függ…” – hangzott a válasz. Sümegh elõremutatott a vízi átjáró felé, majd így folytatta mondandóját: „Ott lett volna egy találkám tegnap este tízkor a ruszki tisztekkel. Az alagútban talált cuccokból (a Seuso-készlet tárgyai – a szerk.) adtam volna el nekik. A fûben kúszva, lapulevelek alól lestem ki õket. Meglepett, hogy két irányból is jöttek a lõszerraktár felõl, a nagy reflektorokkal felszerelt autóikkal. Ha felfedem magam, lehet, most nem beszélünk, mert kinyírtak volna.”

Elutasított kérés

Kérdéses, hogy Sümegh és az orosz tisztek kapcsolata a továbbiakban miként alakult, befolyásolhatták-e külsõ körülmények. Egyes feltevések szerint az orosz kapcsolatnak a kincsvadász halálában és a Seuso-készlet külföldre juttatásában is szerepe lehet. De térjünk vissza ahhoz, mit akart elérni Sümegh a találkozás során. „Most még õszintébb leszek hozzád, megmutatom a helyet, ahol a kincsekre találtam” – fordult jelentõségteljesen a taxisnõhöz. „Jó volna továbbszállítani õket, nehogy máséi legyenek. Nagyon félek, mert többször észleltem, hogy figyelnek.” Sümegh kalauzolásával egészen a bánya közelében levõ hegyig autóztak, ahol nagyon jó út vezetett. (A pontosabb helyszínt az adatközlõ nem részletezte, mert könnyen megtalálható lenne – a szerk.) – Megmutatta, hol találta meg az alagutat. Közölte azt is, kinézte már a helyet, ahová el akarja rejteni a kincseket. Rám és az autómra lenne szüksége, hogy áthordjunk mindent az alagútból. „Figyelj – mondtam neki –, hogy képzeled azt, hogy nem vesznek észre? Bárki megláthatja a sötétben az autó lámpáját. A múltkor is követtek, már akkor nagyon megijedtem. Mit gondolsz? Ez már vérre megy!” A félelem miatt szinte veszekedve mondtam neki: „Nekem ez sok! Nem fizetsz, és könnyen ki is nyírhatnak bennünket. Ne haragudj, én ezt nem vállalom!” Sümegh egyre csak nyugtatgatta társnõjét, hogy nem kell félnie, mindent eltervezett. A sötétben lámpa nélkül is végig tudnak menni a fehérlõ sziklák mellett. Ha éjfélkor megkezdik a kincsek áthordását, mire világosodik, nagyrészt végeznek. Katalin döntött: megismételte, nem tudja teljesíteni a kérést. „Igazad van, nem kényszeríthetlek”. – válaszolt lemondóan a fiatal férfi. Hazafelé tartva azt is megmutatta, hová kívánta volna elrejteni az áthordott kincseket. Sajnálkozott azon, hogy nemigen tud mást, akiben megbízna. Ezért lehet, hogy „aláás” a ládáknak, és elsüllyeszti õket a homokos talajban.

Keresik az alagutat

A visszautasítás után Katalin asszony és Sümegh József érdemi kapcsolata véget ért. Az egykori taxisnõt akkor kezdték újra foglalkoztatni a titkos alagútról hallottak, amikor a megyei napilap 2001-ben a Seuso-kincsekrõl írt. – A hírlapban megláttam egy hasonló kancsót, mint amit a Sümegh Jóska akart nekem eladni – folytatta Katalin asszony. – Ekkor felhívtam a római kutatásokkal foglalkozó régész ismerõsömet, Cserményi Vajkot. Neki elmondtam mindent, amit Sümeghtõl hallottam az alagútról és az ott talált kincsekrõl. Rajta keresztül nemcsak az ORFK mûkincsvédelmi nyomozóival kerültem kapcsolatba, hanem õ is mellém állt. Segített igazolni, hogy amit a velem felvett bûnügyi jegyzõkönyvek tartalmaznak, valósak lehetnek. Elsõsorban a Sümegh által talált alagúttal kapcsolatban különbözõ kutatásokat végzett, régi térképeket tanulmányozott, és maga is készített vázlatokat. Együtt is jártunk levéltárakban, múzeumokban és még földhivatalokban is, például Pannonhalmán, Veszprémben, Pápán. Tavaly januárban egy hétvégén beszéltem meg vele találkozót, hogy néhány információt az általa összeállított térképen, a helyszínen is pontosítunk. Hiába vártam. Már csak egy hozzátartozójától tudtam meg – aki a mobiltelefonján jelentkezett –, hogy elhunyt. Ha Cserményi Vajk ma is élne, állítom, közelebb állnánk a Seuso-rejtély megoldásához! – fejezte be a történetet Katalin asszony.
TÓTH SÁNDOR
FOTÓ: ILLISZ ATTILA, ARCHÍV



KERETES


Kell-e nekünk a Seuso-kincs?

Ezt a kérdést a súlyosan beteg Katalin asszony többször is feltette nekünk. Õ a saját példáján azt tapasztalja, hogy a Seuso-kincsek ügyében nincs igazi összefogás. Több a visszautasítás, az információk valódi értékét nem akarják felismerni, akiknek kellene. „Elmúlt már a Seuso-mese!” – sóhajt keserûen. „Álljon elõ, aki tud valamit, és hozzá az illetékesek is úgy viszonyuljanak, ahogy kell!” Nagybetegen már nem akar tovább levelezni minisztériumokkal és a nyomozó hatóságok feletti felügyeletet gyakorlókkal. Küzd azért, hogy a halálos kórt legyõzze. S küzd a Seuso-kincsekért is! Szeretné, ha az illetékesek mérlegelnének, s minél elõbb döntést hoznának: kellenek-e konkrét információi, vagy nem. Mert õt nagyon sürgeti az idõ…

(Zsaru, 2004/20. 8-9. o.)