Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Légi csatákról mesélő roncsok

2009.02.15

 

Légi csatákról mesélő roncsok 

 

A kutatócsoportnak köszönhetően nemcsak történelmi eseményeket, de emberi sorsokat is rekonstruálni lehet
Bármilyen gazdag a második világháborús magyar hadtörténet szakirodalomban, legendákban és igaz történetekben, ide tartozó tárgyi emlékek alig-alig maradtak fenn. Talán ezért is megy küldetésszámba a Magó Károly főtörzsőrmester vezette repülőgéproncs-kutatócsoport munkája. Elkötelezett, páratlan szaktudású katonák és civilek, akik sokszor egy tenyérnyi gyűrött fémdarab alapján képesek megállapítani, milyen gép mely része is az. Munkájuk felbecsülhetetlen értéket, igaz történeteket teremt a tudomány és a repülőhagyomány számára. Meglátogattuk őket bázisukon, a Magyar Honvédség 86. Helikopterbázisa által működtetett repülőmúzeumban, Szolnokon.

 

 

  A katonai repülés emlékeinek felkutatása és tanulmányozása a hagyományőrzés miatt is fontos (Fotók: Horváth Péter Gyula)  

Miután átvonult a front a szombathelyi repülőtéren, Novák László aranyérmes borosgazda nagypapája, gencsapáti lakos a szanaszét heverő géproncsok között talált egy aránylag épet, amely használhatónak tűnt. Másnap a barátaival és egy ökrös szekérrel visszatértek, a viszonylag könnyű darabot hazavitték, és letették a ház mögé. Kiváló fáskamra lett belőle, 61 évig szárazon tartotta a benne tárolt tüzelőt, kis polcokkal kiegészítve rengeteg minden elfért benne.

Sufni a géptörzsben
– Amikor 2006-ban, a szombathelyi repülőtéren kerestünk gépmaradványokat, szóltak, hogy lenne valami Gencsapátiban, nézzük meg. Amikor megláttam a sufnit, kis híján elszédültem a látványtól. Nem számítottam a négy és fél méter hosszú, komplett géptörzsre. Pláne nem egy Fiat G–12-esére, amelyből a világon egyetlen példány sem maradt fenn – meséli ragyogó szemekkel Magó Károly főtörzsőrmester Szolnokon, a repülőmúzeum zöld hangárában.

Magó Károly fiatal kora ellenére ma a magyarországi roncskutatás egyik irányítója. Szerencsés ember, aki – a MH 86. Szolnok Helikopterbázis által fenntartott Repülőgép Múzeum állományában teljesít szolgálatot – és a hobbijának élhet. Megszállott ő is, akárcsak tucatnyi katonatársa és civil barátja, akikkel együtt alkotják a roncskutatócsoportot. Szerencsés a tekintetben is, hogy az alakulat vezetősége fontosnak tartja a repülős hagyományőrzést, ezért mindenben támogatja azt a költségigényes munkát, amely felbecsülhetetlen értéket teremt a hazai történettudománynak.

A múzeum hátsó részén, vászonnal borított hangárban találhatók azok a második világháborús gépmaradványok, amelyeket a roncskutatók találtak. Itt van kiállítva a G–12-es szegecselt dúralumínium törzsrésze, gondosan megtisztítva, körülötte a föld mélyéről és a Balaton iszapjából előkerült repülőgépmotorok, a sokáig WC-ajtónak használt repülőgépszárny egy amerikai repülőből, hátul pedig az eddig fellelt legnagyszerűbb roncs, egy majdnem tökéletes épségben előkerült Il–2 Sturmovik szovjet csatarepülőgép. Ez utóbbit még a hazai roncskutatás úttörői, Tóth Ferenc és a magyar repüléstörténet egyik legnagyobb szakértője, Punka György vezetésével emelték ki a Balatonból 1995-ben, miután egy halásznak elakadt a hálója a fedélzeti lövész géppuskájában. Sokáig rejtély volt, hogy pontosan mikor és milyen körülmények között került a tó iszapjába, és hogy kik alkották a gép személyzetét. Hosszú ideig azt feltételezték, hogy személyesen a 33 elismert légi győzelmet arató vitéz Szentgyörgyi Dezső – minden idők legeredményesebb magyar vadászpilótája – lőtte le Messerschmitt 109-esével, de végül az évekig tartó kutatás cáfolta a szépen csengő legendát.

Információszilánkok
Az igazság kiderítése ezúttal sem volt egyszerű feladat. Hiába gyűjtötte ki Magó Károly az összes gyártási számot, ami a roncson fellelhető volt. A volt szovjet katonai archívumokhoz máig szinte lehetetlen hozzáférni, kivéve, ha magas szinten levelezik le a dolgot. Miután azonban Lamos Imre dandártábornok, a helikopterbázis parancsnoka kért segítséget Makszim Vorobiev ezredestől, Oroszország légügyi és katonai attaséjától, résre nyitották a moszkvai archívumok ajtaját. Néhány hónap múltán megérkezett a válasz a kérdésekre – taglalja a lelkes roncskutató.
– Megtudtuk, hogy a 259 059-es számú motor a 17. légi hadsereg 10. csatarepülő hadosztálya 715. csatarepülő ezredének egyik Il–2-esébe volt beépítve. A hadosztály operatív jelentése szerint a 715. ezred 1944. december 14-én a Balaton térségében zajló harcokban három Il–2-est vesztett. A megadott számú motor e három gép egyikében üzemelt, de a dokumentumokból nem derült ki, hogy pontosan melyikben. A három lelőtt gép egyike hegyoldalba csapódott, a másikat légvédelmi üteg lőtte le, a harmadik sorsa pedig ismeretlen. A Balatonkenesénél kiemelt géproncs orr-részén jól látható a harminc milliméteres robbanólövedék nyoma – mutatja Magó Károly –, ennek beesési szöge alapján biztonsággal megállapítható, hogy nem a földről, hanem egy másik repülőgépről lőtték ki. Közelebb kerültünk tehát az igazsághoz. Azt már kiderítettük, hogy a Nyihalov százados pilótából és Lezsava törzsőrmester lövészből álló személyzet gépe van nálunk, de még mindig kérdés volt, hogy mi történt pontosan. Ezen a napon ugyanis Kenese körzetében öt Il–2-es lelövését igazolták, köztük két német és egy magyar pilótáét. A különböző jelentések egybevetése alapján a legvalószínűbb, hogy a német 53. vadászrepülő ezred pilótájáé, Joachim Worlitzsch hadnagyé a trófea. Miután a német vadászkötelék megtámadta az orosz gépeket, Worlitzsch "Messzere" harminc milliméteres gépágyújával eltalálta az Il–2-es olajteknőjét. Az olaját elvesztő motor azonnal besült. A haspáncélzat miatt orrnehéz géppel képtelenség vitorlázva repülni, ezért a százados kénytelen volt vízre tenni a gépet. A kicsatolt hevederekből tudni lehet, hogy mindketten kiszálltak a süllyedő gépből, de további sorsuk ismeretlen. Aligha kétséges azonban, mi történt velük a januári Balaton közepén. A személyi kartonjaikból tudjuk, hogy Nyihalov 26 éves volt, Cserkaszkoje faluban született Kazahsztánban. Kétszer kapta meg a Vörös Zászló, egyszer a Vörös Csillag, egyszer az Alekszander Nyevszkij Érdemrendet, egyszer pedig a Honvédő Háború Érdemrend 2. fokozatát. Huszonöt éves társa, Lezsava törzsőrmester Grúziában, Areveti faluban született, és 1943. augusztusban megkapta a Hadi Szolgálatért medált, 1944 októberében pedig a Bátorságért medált.


E történet is példázza, milyen nagy a tudományos jelentősége egy-egy roncs megtalálásának, hiszen az eseménytörténet mellett emberi sorsok is rekonstruálhatók a maradványok alapján. Kíváncsiak voltunk, hogyan lehet egyáltalán roncsot találni ennyi év után? Talán nem meglepő, de a legbiztosabb az, ha egy szemtanú emlékszik a gép lezuhanásának hozzávetőleges helyszínére. Igaz, vannak történészek által leírt adatok, illetve olyan eredeti források, mint a személyi kartonok, a vezérkari főnökség vagy a légierő parancsnokság iratai, a századok bevetési naplói, a csendőrség jelentései vagy az egykori pilóták memoárjai, de a legtöbbször méterekkel a földfelszín alatt lévő roncs megtalálásához szemtanúk kellenek – állítja a kutató. A veszteségekről szóló jelentések, a bevetési naplók ugyanis gyakran félrevezetők. Egy amerikai géppel például, amely Budapest felett kapott találatot – ott látták utoljára –, a pilóta elvergődött egészen a boszniai Mostarig, ott zuhant le. Mindenki Budapest környékén kereste a roncsot, míg ki nem derült az igazság. A szemtanúk ezzel szemben általában húsz-harminc méteres pontossággal meg tudják határozni a lezuhanás helyét, még ha a terep nagyrészt át is alakult azóta.

Feltehetően több száz háborús géproncsot rejt még a talaj, és legalább tucatnyit a Balaton mélye. Ma még nincs kész "roncstérkép", de tudni lehet, hogy ott van a legtöbb maradvány, ahol sokáig állt a front, továbbá az amerikai bombázókötelékek vonulási útvonalán.
Az Olaszországban felszállt bombázóknak a Balaton volt az a tájékozódási pont, ahonnan kiválasztották a budapesti, a pozsonyi vagy a bécsi útirányt. A tó környékén ezért igen sok géproncs található, miként az egykori Margit-vonal (Dráva–Balaton–Székesfehérvár–Velencei-tó–Érd) mentén is, ahol heves harcok folytak 1944-ben. "A Dunától keletre eső területeken is sok géproncs nyugszik a föld alatt, de feltárásuk még a jövő feladata" – mondja a szakember, s megjegyezi: szerencsére a keleti országrészben lévő gépeket még nem "piszkálták meg" amatőr roncskutatók.

Feltárásra várva
A gépekből ennyi idő után javarészt csak a motor és a mögötte lévő törzsdarab található meg a föld alatt. Becsapódáskor ugyanis ez a kemény rész befúródik a földbe, legtöbbször négy-öt méter mélyre. A szárnyak rendre leszakadva, szétszóródva a földfelszínen maradtak, rövidesen el is vitték őket beolvasztani. A motorok azért maradtak meg, mert a háború után nem volt olyan emelőszerkezet, amellyel ki tudták volna húzni őket a többméteres mélységből.

Ez történt Bejczy József százados gépével is. A pilóta 1944. november 4-én szállt fel egy Messerschmitt 109-es kötelék parancsnokaként. Magó Károly eddigi élete főművének tekinti az ász pilóta (több mint öt igazolt légi győzelem birtokosa) gépének megtalálását, kiemelését és történetének feltárását, különösen azért, mert visszaadhatták a családnak a hős holttestét is. Bejczy Józsefet egészen a hetvenes évekig hazavárta a családja, még a szobáját is érintetlenül hagyták. Tudták ugyan, hogy a gépe lezuhant, de azt nem, hogy hol. Magóék évekig keresték a gépet detektorral, végül szemtanúk segítségével találtak rá Abonynál. Amikor csaknem négy méter mélyről kiemelték, a motor mögötti rész, a fülke tartozékai rá voltak préselődve a motorra, felismerhetetlenségig összegyűrődött állapotban. Miközben erről mesél, odavezet egy tárlóhoz, amelyben e gép maradványai láthatók, és büszkén mondja: ezúttal is sikerült rekonstruálni az esemény minden részletét.

A megtalált ász
A legendás 101-es Puma vadászrepülő-osztályhoz tartozó kötelék pilótái még látták Bejczy "Dzsó" gépét füstölögve zuhanni. A szovjet csapatlégvédelem sebezte meg az üzemanyagtartályt, és ő ahelyett, hogy kiugrott volna a lángoló gépből, megpróbált vele magyarok által ellenőrzött terület fölé repülni. Mielőtt terve sikerült volna, a földbe csapódott. Mivel a hevedereket előzőleg kikötötte, kirepült a pilótafülkéből. Holttestét a helybeliek temették el a közelben, de a háború után nem exhumálták. Feledésbe merült sírja fölött mezőgazdasági művelés folyt. A százados azonosításához egy gomb, és – az idővel 52 darabra tört koponyája összeállítása után – antropológiai vizsgálat segítette hozzá a szakembereket. Bejczy Józsefet katonai tiszteletadással temették el Körmenden.

Minderről nagy meghatottsággal beszél a roncskutató, aki már a következő kiemelést készíti elő és arra kér, ne írjak róla, nehogy kincsvadászok megbolygassák a lelőhelyet.

  Magó Károly főtörzsőrmester a szolnoki zöld hangárban az Il–2-es maradványaival
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.