Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aranybánya?

2008.03.06

Aranybánya?
Fémkeresővel a határban – Régészeti topográfiát használnak a kincskeresők
2002. június 1. 01:00

 

Hanthy Kinga
A család kérésére titokban tartják, hol, kinek a kertjében is rejtőzött mostanáig a szakemberek által százmillió forint értékűre becsült 261 darab aranypénz. Az újfehértói lelet a nyíregyházi múzeumba kerül, a megtalálók magas jutalomban részesülnek. A régészeti lelőhelyeket fémkeresőikkel pásztázó kincskeresők azonban nem a közgyűjteményeket szeretnék gazdagítani. A gyűjtők több millió forintot is megadnak egy-egy páratlan darabért.

Ritkán kerül elő aranypénz ilyen mennyiségben a föld alól, mondja Ulrich Attila, a nyíregyházi Jósa András Múzeum numizmatikus-történész munkatársa, aki egyike volt a minap előkerült lelet szakmai becsüseinek. Nagy szerencséjük van a megtalálóknak, hogy évszázadokig senki nem bukkant a felszín közelében elásott aranyakra. Ulrich Attila ezt azzal magyarázza, hogy a sárga, homokos földben már néhány milliméteres réteg alatt is észrevétlenek maradhattak az érmék.
Az újfehértói család kertészkedés közben lelt rá az első darabokra, végül hatvannégy aranyat ásott ki. A kutatást a múzeum munkatársai folytatták, akik fémdetektorok segítségével összesen 261 pénzérmét gyűjtöttek össze. A szakértők alapos munkát végeztek, a család mégis tart a kincskeresők és a kereskedők zaklatásától. Ezért is kérték, ne hozzák nyilvánosságra a nevüket és címüket.
Feltételezések szerint a kora újkorból, a XV–XVII. századból származó aranypénzek egy kereskedő tulajdonában lehettek, esetleg egy magánvagyon részei. Ezt valószínűsíti a sokféleségük is. Nagy többségük ugyanis akkoriban kereskedelmi forgalomban lévő pénz, így például található közöttük a Hanza-városokból származó fizetőeszköz is, ami nagy távolságokra kiterjedő, fejlett kereskedelmet bizonyít. A kincs elrejtésének időpontja a történészek szerint az 1680-as évek közepére tehető, ekkor szorították ki ugyanis az osztrák csapatok Thököly seregeit Szabolcs megye területéről. A háborús helyzet indokolhatta a menekülést, a vagyonmentési kísérletet. Ulrich Attila elmondása szerint a lelet azért is fontos, mert valódi éremritkaságok kerültek elő, így többszörös súlyban vert aranyak. Közülük is kiemelkedik a hétgrammos aranyforint, amelynek súlya a normális kétszerese; az egyébként is ritkaságnak számító tízes aranyforint, amelyből három erdélyi (ahonnan elvétve kerül elő arany- és ezüstpénz), egyenként harmincöt gramm súlyú; vagy II. Ulászló guldinerének aranyverete, súlya 40 gramm (ez eredetileg ezüstpénz, gyakorlatilag a tallér előzménye), amely nem is volt pénzforgalomban. A ritkaságok közé sorolja a szakember az 1622-ben vert II. Ferdinánd-aranyforintot is, amelyből csak egyetlen ismert példány található a debreceni múzeumban.
A törvények szerint a kincs – értékét árverési katalógusok alapján határozták meg – a megyei múzeumot illeti. A megtalálóknak járó jutalmat felerészben a megyei önkormányzat, felerészben pedig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma állja. Németh Péter, a Jósa András Múzeum igazgatója örül a váratlan gyarapodásnak, bár mint mondja, gondokat is okoz az aranypénzek őrzése, de elsősorban a bemutatása. Az igazgató reménykedik abban, hogy a két éve megakadt épületrekonstrukció lehetővé teszi annak a páncélteremnek a megépítését, amelyben az újfehértói kincsek mellett már meglévő értékeiket – az 1927 óta őrzött geszterédi és az 1974-ben előkerült rakamazi aranyszablyát, valamint a gávai gepida fejedelem aranyleleteit is – bemutathatják.
Az újfehértói aranypénzek megtalálói nemcsak becsületes emberek, de ismerik a törvényt is, amely szerint a föld kincse az államot illeti. Az ember persze eljátszik a gondolattal, mit tett volna ő a helyükben. Valóban szólt volna a muzeológusoknak? A Magyar Nemzeti Múzeum éremtárának vezetője, Torbágyi Melinda és nyíregyházi kollégája, Ulrich Attila egymástól függetlenül úgy véli, nem járna jól, aki egyedül vágna bele az efféle lelet eladásába. Bizonyos, hogy becsapnák, hisz szakértelem híján nem tudná, mekkora értéket tart a kezében, de nem is lehetne feltűnés nélkül megszabadulni ennyi pénzdarabtól. Ha viszont kiderülne a dolog, büntetőeljárás következne.
Másként vélekednek e kérdésről azok, akik fémkeresőkkel kutatnak a régészeti lelőhelyek környékén. Aligha reménykedhetnek az újfehértóihoz mérhető szerencsében. A kaland hajtja őket, a könnyű pénzszerzés vágya. Torbágyi Melinda először arról beszél, hogy egészen mást jelent a kincs a magánembernek és a szakembernek. A kincskeresők azzal okozzák a legnagyobb kárt, hogy kiemelik a tárgyat a lelőhelyről, így elvesznek az előkerülési körülményekkel kapcsolatos fontos információk. A tárgy esetleg értékesíthető a piacon, de soha nem tudható meg, honnan, milyen kultúrkörből került elő.
A régészeti topográfiák alapján nem nehéz ma Magyarországon lelőhelyeket találni. Sok olyan ismert helyszín van, ahol nem végeznek feltárásokat. Torbágyi Melinda szerint nem is az a cél, hogy minden kopott darab, ékszertöredék bezúduljon a múzeumokba, de az információ, a dokumentálás fontos lenne. A véletlenül, ásás közben előkerülő régészeti értékeket sokan elteszik otthon, így aztán alig-alig fordul elő az újfehértóihoz hasonló eset.
A fémkeresővel felszerelkezett kincsvadászok persze nem a múzeumi gyűjteményeket szeretnék gyarapítani. Jól felépített kereskedőhálózatukon keresztül értékesítik a föld alól előkerülő régiségeket. Főként a Dunántúlon vadásznak, a kelta és római pénzeknek, leleteknek ugyanis jó áruk van a nemzetközi piacon. A pénzérme igazán kívánatos csempészáru, mivel csekély kockázattal vihető át a határon. Szerencsére ma már a kereskedelem nyitottságának köszönhetően a magyar vonatkozású tárgyak „befelé gurulnak” a határon, hiszen itthon van valódi értékük. Torbágyi Melinda szerint, ha valakinek igazi ritkaság kerül a birtokába, akkor megéri bevinnie közgyűjteménybe, mert tisztességes árat kap érte. Jó lenne, ha a gyűjtőkkel is javulna a kapcsolat, mert segítségükkel sok értékes információhoz juthatnának a történészek, a régészek.
Azzal azonban még nem dicsekedhetünk, hogy minden magyar múzeumban felkészült numizmatikusok dolgoznak. Fellendülést hozna e szakmában, ha nyugati szintűvé válna a kereskedelem, hiszen akkor szükség lenne jól képzett és jól fizetett szakemberekre. Magyarországon azonban jelenleg egyetlen komoly kereskedőcég van, a többiek kiskereskedők, bár a szükséges szakértelemmel rendszerint ők is rendelkeznek. A vidéki múzeumokban összegyűlt éremkollekciót pedig csak elvétve kezeli hozzáértő.
A Magyar Nemzeti Múzeum háromszázötvenezer darabos éremgyűjteményében elsősorban a magyar, illetve magyar vonatkozású anyagot gyűjtik. A magyar és erdélyi eredetű tárgyak száma hetvenezerre tehető, hasonló nagyságú a római gyűjtemény. Emellett emlékérmek, külföldi pénzek is szép számmal találhatók. Kiemelkedő a hatezer darabos kelta és a tízezer darabos ókori görög gyűjtemény.
A legfelkészültebb szakemberek is elbizonytalanodnak, ha ritka, sosem látott, ismeretlen eredetű érmék kerülnek a kezükbe. A hamisítók ugyanis szorgalmasan és egyre jobb minőséggel dolgoznak. Régóta ismert magas kvalitásáról az úgynevezett bolgár műhely, amelyben főként antik aranyérméket állítanak elő, de Szlovákiában például a magyar érméket is utánnyomják. Sok esetben olyan ritka darabokról van szó, hogy nincs is mivel összehasonlítani őket, és az anyagvizsgálat sem vezet eredményre, hiszen egy valóban ritka érem hamisításánál megéri, hogy korabeli, kevésbé értékes aranyakat olvasszanak be. Már ezért is fontos lenne, hogy ezeknek az akár több millió forintért piacra kerülő daraboknak meglegyen a pedigréjük, követni lehessen az útjukat felbukkanásuktól kezdve máig.
Nem kockázatmentes ma érmét gyűjteni. Torbágyi Melinda azt tanácsolja, hogy azok, akik elsősorban befektetésnek szánják a gyűjteményüket, újkori érméket vásároljanak, mert azokról tudni lehet, hogy mennyit vertek belőlük. Előfordulhat, hogy valaki egy unikális darabért kifizet több millió forintot, majd egyszer csak – lásd újfehértói lelet – előkerül belőle egy ládányi, és az addig ritkának tartott példány veszít az értékéből. Nem könnyű védekezni a hamisítványok ellen sem. A kincskeresők a meggazdagodás reményében persze tovább rabolják a földet, és lesznek kereskedők, akik továbbra sem fogják firtatni, honnan az áru. Büntetéstől nem nagyon kell tartani, hiszen az effajta ügyek szinte bizonyíthatatlanok. A százmilliós értékű újfehértói lelet hírére pedig valószínűleg még szorgalmasabban kutatnak a határban a fémdetektorok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.